Menü
Nem tévedtem. Lentebbről felszűrődik Sanyi hangja, ahogy koordinálni próbálja a kiskomód célbajuttatását, noha alig érteni. Nekünk sincs épp könnyű dolgunk, hatalmas az asztal. Ha már irányba állt, csak levisszük, nahde forgatni…!
Ricsi magasabb, mint én, így ő megy háttal, lefelé a lépcsőn, ebben már megegyeznünk sem kell. De előtte még rá kell fordulnunk a lejáratra. És itt jön a bökkenő: hogyan játszunk vele tetriszt úgy, hogy szétszedni nem lehet, se hosszába, se széltébe, se fejre állítva nem fér el a fordulóban? Szerencsére a gyakorlott rakódóknak a rutin és az évek gyorsan a segítségükre sietnek. Ricsi emel és fokozatosan dönti az asztalt, én pedig követem a mozdulatait.
– Emeld a korlát fölé, onnan már jók vagyunk – veti oda szinte gépiesen a halkabb tenorja. Biccentek és emelem, csoszogva követve, ahogy ő maga felé vontatja a bútort. Fogást vált, és máris a miénk a polpozíció. Lekerülve a vagy húsz foknyi lépcső aljába ugyanaz a komplex mozdulatsor, csak az ellenkező irányba. Fogást vált, leenged, dönt, megvan. Apró lépések, hintáztatás, merthát szűk a folyosó. És mire észbekapnék, ismét egy szintösszekötő lógázza lépcsős lábát az első emelet felé. Ricsi ügyet sem vet semmire, halad, én pedig követem. Lent is vagyunk, nincs semmi baj. Következő lépcsőforduló, pite az egész. Ugyan érzem, hogy piroslik az arcom, akárcska Ricsié, dagadnak az erek a nyakán, mindkettőnk keze fehéredik a megerőltetéstől. Illő díszlet rakodáshoz. Újabb fordulat, célegyenes. Ez már a földszint lesz, csak jussunk is. Onnan már egytrapban a kocsiig, ahol Jani már vár minket. Roland türelmesen félreáll, hogy helyet adjon nekünk, majd felszaladjon még a két másik szék ért. Lent vagyunk. Ricsi esélyt sem ad arra, hogy akárcsak levegőt vegyek, szedi a lábait, nem is értem, hogy tud ilyen gyorsan hátrálni. Szinte engem is vontat az asztallal.
– Gyertek csak – dünnyögi Jani, két keze pedig mozdul, hogy segítsen a platóra tenni a bútort. Ricsi csak ekkor engedi k is levegőt, akár egy megkönnyebbült sóhajt. Rázza a balját, fancsali a képe. Ekkor tűnik csak fel, hogy fásli vág a bőrébe.
– Lesérültél? – teszem fel az ilyenkor szokásos, egyébiránt teljesen fölösleges kérdést, hiszen a látvány és a tények magukért beszélnek. Elhúzza a száját.
– Nem nagy ügy. Csak megerőltettem.
– Nem jó ötlet sérülten dolgozni. – mintha csak gombot nyomtak volna egy gépen, mely rezignált közömbösséggel adja vissza a kért adatot. Megvonja a vállát és legyint.
– Nem sérült, csak megerőltettem. Majd elmúlik. – azzal lódul is a ház irányába, mielőtt bárkitől hegyibeszédet, akadékoskodást, vagy ellenkezést kaphatna. Jani csak a fejét csóválja, de nem szól semmit. Ricsi után eredek, szótlanul. Nem az első eset, sőt. Az utóbbi időben sokat látjuk kötözve a bal kezét. Felújít a beteg édesanyjánál, mert már igencsak ráfér a lakásra. Nem lehet könnyű két munkahellyel a háta mögött. De kell a pénz, ahogy ő szokta válaszolni erre a kérdéskörre. Ahogy ezen tűnődöm, csaknem félre sem állok Roland útjából, ahogy lerobog a második székkel. Ricsi kettesével szedi a lépcsőket a felszabadult átjáróban az emeletek között, mint akire hirtelen rátört a bizonyíthatnék. Minden úton és módon fenn akarja tartani a látszott, hogy minden rendben, jól van és munkára kész. Ha mást nem, hát tényleg csak a látszott.
Odabent a Főnök és Péter a fejüket vakarják, mely skarlátan pirong, ők maguk meg szinte zihálnak. Péter a fejét csóválja, a Főnökre meredve, megszólalni még nem fog tudni a légszomjtól. Nem is szükséges, egyértelmű, amit ennyivel igyekszik kinyögni – ez bizony nem megy két embernek. Ricsi helyett is nyelek egyet, a baljának ez több is, lesz, mint sok. Ricsin azonban cseppnyi félelem, vagy aggódás nyoma nem látszik. Kell a pénz. A Főnök végignéz rajtunk, mintegy amolyan állapot felmérés, mennyire vagyunk leterheltek az iménti után.
– Hát az mi? – bök az állával a kötésre a mellettem álló kezén, ahogy kiszúrta a fáslit. A kérdezett lesüti a szemét, szinte megsemmisülten válaszol.
– Megerőltettem tegnap. Jól vagyok.
– Nem, sérülten nem lehet emelgetni. Szólnod kellett volna. – nem ismer párdont, nem kockáztatja senki egészségét, és egy munkahelyi baleset sme hiányzik a cég nyakába.
– Kérlek Főnök. Anyám új gyógyszert kapott, sokba fáj. – egy kiskutya is meg irigylné a kérlelő vonásokat, de nem is ettől szorul össze a gyomrom. Sajnálom Ricsit. Ahogy a Főnök is. Nem fojtja le a sóhajt, miközben kipillant az ablakon a száját húzva.
– Van jogsid, igaz? – nyugodtabb a hangja, megadó az arca. A kérdezett bólint. – Itt van nálad? – újabb bólintás a felelet – Rendben, akkor te vezetsz. Elszámoljuk teljes munkaidőben. Kérd el a papírokat Rolandtól.
Ricsi megkönnyebbülten bólint, hálás, hogy a Főnök nem dobta ki, hogy menjen haza és pihenjen. Cserébe sarkon fordul és megy is a kocsihoz. Ennek hála pedig én is csak vigyorgok, mint a tejbetök. Örülök, hogy megoldódott a helyzet.
– Nahde! Szólj Sanyinak, hogy iparkodjon, ehhez négyen kellünk! – zárja le a történteket, mintha azok nem is lettek volna, én magam pedig a nyakamba kapom a lábaim és a két emeletet, hogy Lehozhassuk a szekrényt.
Építette: Gale Tibor – Minden jog fenntartva.